Pallagi Ferenc: Tokaji keserű

A kocsiban fogható rádióadások megszűntetése és a rövidhullámú tartalom lebutítása elhozta a podcastok előretörését: lényegében csak ilyesmit hallgatok, ha egyedül utazom. (Ha a fiam is velem van, akkor jobbára zenét - azt is a Spotify-ról.) Az egyik ilyen podcastban szerepelt Pallagi Ferenc, akivel a tokaji borvidékről írott könyve apropóján beszélgetett Új Péter. Az interjú érdekes volt, így a Jézuska meg is hozta a Tokaji keserű c. könyvet.

 

 

Ha könyvet kapok, akkor az általában egy ültő helyemben kiolvasom, főleg, ha olyan hívószavak szerepelnek benne, mint pl. a "furmint". Ebben az esetben ez a kihívás nem sikerült: igen apró betűkkel írták a könyvet, gondolom azért, hogy a tartalom elférjen benne, pedig pont annyival lehetett volna rövidebb, hogy ugyanennyi lapon normális betűmérettel lehessen megjeleníteni a gatyába rázott mondandót. A podcast összeszedett volt, ezért azt vártam a könyvtől is, hogy rendszerezetten áttekinti a problémákat, majd a felállított anamnézisre valamiféle diagnózist kínál a szerző, amitől sokkal okosabbnak fogom érezni magam. Nos, se rendezettségre, se nagy megfejtésre ne számítson senki.



A könyv műfaja munka utáni kocsmai beszélgetés. Ez a műfajjal akkor találkoztam először, amikor - még befektetési banki IT vezető koromban - egy ír kolléga jelent meg a bécsi irodától valamit konfigurálni, és itt maradt éjszakára is. Munka után elmentünk sörözni, és megállás nélkül ontotta a "hallod, és egyszer az történt, hogy" - és ide egy tetszőleges borzalmas történetet kell elképzelni az informatika világából, pl. olyasmit, hogy az egyik fő routernek az volt a jelszava, hogy "1234". A kolléga megállás nélkül ontotta ezeket a történeteket, amikre egy ideig volt válaszunk, de ahogy fogytak a sörök, mi úgy fogytunk ki a történetekből, szemben az ír fickóval, aki csak ekkor kezdett igazán belelendülni. Akkor és ott úgy éreztem, hogy félelmetes rutinja van az ilyen sörözős történetmesélésben, pedig mi is IT csávók vagyunk, és legalább, de tényleg legalább háromszor egy héten söröztünk akkoriban - mégis lazán kenterbe vert bennünket. Ha a kocsmai beszélgetés műfaj, akkor a könyv ebben íródott. 

 

Ugyanez a "hallod, és erre nem ám azt csinálták, amit minden normális ember szerint csinálni kellene, hanem" jellegű történetszövés, amelyben iróniával ír a szerző a felmagasztalt dicső hagyományokról - amelyeket helyenként precízen meg is cáfol. És amikor a kocsmában kissé becsiccsent az ember, ahogyan a sérelmeket újra és újra felhánytorgatja, ugyanúgy jelennek meg újra és újra ugyanazok az állítások, helyenként szinte szóról-szóra ismételve meg teljes bekezdéseket, amelyeket tíz oldallal azelőtt olvastam. Engem nagyon idegesít az efféle ciklikusság, de a könyv szerkesztőjét láthatóan nem foglalkoztatta a rendszerezés problémája. 

 

Hogy ennek ellenére a pontos-e a látlelet? Valószínűleg igen. Nem tokaji gazdálkodóként hasonló problémákat látok a saját borvidékünkön is, és a tokaji sajátosságokkal nem vagyok tisztában. Bár a szerző nem pontosan ezekkel a szavakkal írja le a gondok forrását, de - nyilván -  a Balaton partján éppúgy hiányzik az ágazati stratégia, mint Tokajban. Éppúgy nincs modell, integráció az új belépőknek egyik borvidéken sem, és az ostobán korlátozott fajtaválasztékot én mindkét helyen ugyanakkora bajnak látom. Ugyanúgy él az elképzelés, hogy harmadosztályú, túlterhelt szőlőkből is lehet első osztályú bort készíteni, ami a szőlő árával való kurválkodáshoz vezet, ugyanúgy probléma a művelés elhagyása, a jól képzett munkaerő hiánya, és az apáktól a TSZ rendszerben tanult, mára teljesen elavult művelési eljárások alkalmazása - azaz a dermesztő tudatlanság.

 

Azok számára is tartalmaz egy súlyos mítoszgyilkosságot a könyv, akik szerint a tokaji bor világhírű. Ezen a ponton egy nagyon aprólékos kimutatást találunk arról, hogy miért nincs ez így. Statisztikák és magyarázatuk, hidegen, tényszerűen. Ez a legerősebb pontja a könyvnek, ahol még a laikusnak is világossá válik, hogy mennyire kicsik vagyunk a világpiacon, és mennyire nem vagyunk jelen a minőségi borok piacán. Mennyire nincs országmarketingünk - azaz Magyarországról senkinek nem a bor jut eszébe, Tokaj pedig sohasem volt annyira világhírű, amennyire az erre fogékonyak szeretnek álmodozni erről. 

 

A könyv elején a szerző kijelenti, hogy nem akar aktuálpolitikai kérdésekbe belemenni, és valóban, nyoma sincs a Napkeltében megismert markáns stílusnak, így csak "talán nem lenne baj, ha" jellegű megoldási javaslatokat olvashatunk. De így is az az érzés maradt bennem a könyv elolvasása után, hogy ha tokaji gazda lennék, felvágnám az ereimet. Hosszában, hogy biztosan elvérezzek, és egy vajazó késsel, hogy jobban fájjon. Mert a nagyon óvatosan megfogalmazott javaslatok (amelyek a mi borvidékünkön is érvényesek lennének) nálunk is süket fülekre találnak - gondolom Tokajban sincs ez másként. Ugyanakkor számomra az is egészen világos, hogy a kereskedők elhurcolása, a kitelepítések, a szocializmus igénytelensége után a tokaji társadalom (sem semmilyen vidéki társadalom) szövete nem szőhető újra. Egyszerűen azért, mert akik onnan elmentek/meghaltak, azok elvitték azt a kultúrát, ami azt a társadalmat összefogta. A saját falunkon látom azt a fajta passzív rezisztenciát, amivel a helyiek ellenállnak minden változásnak, azt az értetlenkedést, amellyel a mai világra néznek, a folyamatos lecsúszást, amit ideig óráig szinten tart a generációk alatt összehordott örökség kiárusítása.

 

Összességében: aki laikusként szeretne képet kapni arról, hogy mi történik a borágazatban, és érdekesnek tartja azt, hogy ezt a legnagyobb múltú borvidékünkön vezeti le a szerző, annak ajánlom a könyvet. 

2022.01.18. 21:12

A bejegyzés trackback címe:

https://szolo.blog.hu/api/trackback/id/tr1816815104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook

Utolsó kommentek

A szerző

Pályaelhagyó agrármérnökként vettem egy szőlőt abban a dűlőben, ahol a dédapámnak, nagyapámnak is volt. A családi legendárium szerint a borfelvásárló mindig a dédapámnál kezdte a vásárlást, mert neki volt a faluban a legjobb bora. A név kötelez: a legjobb Balaton-felvidéki bort akarom csinálni.

süti beállítások módosítása