Disclaimer:
Első tézis: nincs értelme erkölcsös és erkölcstelen borászatokat megkülönböztetni.
Ahhoz, hogy megértsük, mennyire felesleges ez a fajta felosztás, érdemes visszanyúlni 1848 elé. Akkor még feudalizmus volt Magyarországon, amelyben olyan birtokokon dolgoztak a jobbágyok, amelyeket a hűbéruruk a királynak tett szolgálatáért kapott. Mert pl. tevékenyen részt vett a Koppány-felkelés, a Dózsa szabadságharc, vagy a kuruc lázadás leverésében. Morálisan mennyire erkölcsi példakép az a nemes, aki így lett földesúr? (OK, nemesként talán nem kanállal ette lábosból a szusit, mint korunk sikeremberei.)
A következő sorsforduló a TSZ rendszerbe zabrálás volt. Vajon mennyire volt erkölcsös az Istenhátamögötti Jézus Szíve Termelőszövetkezet létrejötte? Semennyire. Az akkori TSZ borászatoknak a végtelenül kifinomult ízlésű szovjet elvtársak elvárása volt a célfüggvény. Akik szerint egyébként a szovhozokban (magyarul: termelőszövetkezetekben) készített bor maradéktalanul erkölcsös volt.
Ezután jött a kárpótlás. Ez már apáink generációjának bűne. Akik hagyták, hogy a zöld bárók előbb vörös, majd narancs bárók legyenek. Soroljuk a volt TSZ agronómusok, borászok nevét, akiknek a borai ott sorakoznak minden szupermarket polcán? Erkölcsös volt a TSZ vagyont odaadni olyan kárpótlási jegyért, ami abból eredt, hogy az illető abban a borászatban volt vezető néhány éven át? Háááát … volnának ellenérveim. Harminc év elteltével ezek a borászok feloldozást kaptak? Gondolom nem, mert akik egy céget privatizáltak előbb, aztán azt eladva vettek borászatot, azok Zoli szerint nem erkölcsösek.
És itt van a jelenkor, amikor a Pénztáros két héten belül 5 borászatot vett meg a Balaton-Felvidéken. Fellelhető itt az erkölcs? Ha tudjuk, hogy miből volt erre pénz(ünk), akkor nem. Azt is tudjuk, hogy a NER világban ritka a be nem ágyazott elvtársi vállalkozó, tehát aki ma képes arra, hogy borászatot vegyen, az (legyünk megengedőek) 80%-ban nem a jelenlegi rendszer legádázabb ellensége. És mi van az elmúlt 30 évben történt birtokszerzésekkel? Egy minden erkölcsi norma szerint kifogásolható módon szerzett birtok „megtisztul”, ha egy feddhetetlen úriember megveszi?
Szóval, a Kommunista Kiáltvány bocsánat a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának szavaival élve: „A XXI. század elsô évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után” egészen pontosan ki fog arra vadászni, hogy melyik birtoknak mi az eredete? Lesz modern boszorkányüldözés, ahol a tulaj és egy kacsa súlyát fogjuk összehasonlítani? Hát legyen - de ezt csináljátok nélkülem.
De ha egy pillanatra feltételeznénk azt az idilli állapotot, hogy fehéren-feketén el tudjuk mondani az egyik termelőről, hogy neki maga Dionüsszosz nyújtotta át a szőlővesszőt, a másikról meg azt, hogy ő maga a patásördög – kit fog ez itt érdekelni? Tessék elolvasni Illyés Gyulától a Puszták népét! Nem változtunk, mi, magyarok szeretünk lopni. Nyilván a pusztákon is voltak Kukorica Jánosok, a becsület mintaképei, de általánosságban … nemár! E-hitelből privatizáció, minimálbéres vállalkozó, körbe EVÁzás, olajszőkítés, borhamisítás, feketefuvar, törött szoftver, másolt CD, feketemunka, ingyenes műholdvevő kód, számlagyár, hálapénz, oldjuk meg okosba’! Ebben a közegben (most hívjuk őket vevőknek) várjuk el az állampolgártól, hogy erkölcsösség alapján tegyen különbséget a borok között?
Sokan mondták, hogy milyen fasza a cikk? Szuper! Akkor már csak a maradék kb. 9 millió hazai fogyasztót kell a cikk igazáról meggyőzni. Meg hogy ne szerződjön kábeltévére, mobiltelefonra, ne vételezzen áramot, ne váltson vissza üveget, ne járjon autópályán, ne egyen gyorsétteremben, ne menjen hazai szállodába, óvatosan bankoljon ésatöbbi. És ha ezzel megvagyunk, akkor lehet a külföldi kereskedőket azzal nyomasztani, hogy a bor mekkora gazember kombinátjából származik.
Második tézis: az EU támogatás jó, a járadékvadászat rossz.
Az említett posztban kevéssé válik el a járadékvadász NER elkötelezett vállalkozó és az egyszeri ember, aki próbál az Európai Uniós tagság előnyeivel élni. Szerintem minden vállalkozónak, beleértve a szőlész-borászt is, kötelessége az elérhető támogatásokat begyűjteni.
A szőlészet-borászat egyik legfontosabb problémája a generációváltás. Fiatal borász csak akkor tud saját birtokhoz jutni, ha örökli. Ennek oka az elképesztően magas belépési küszöb. Természetesen lehet hobbiborászatot létrehozni másfél hektáron (szerintem az egyszemélyes üzemeknél ez az üzemi optimum a jelenleg) – de komolyabb palackszámmal nulláról indulva megjelenni nem lehet. Évtizedek munkája, mire egy jó termőhelyen egy életképes birtokméret összejön. Ez viszont azt jelenti, hogy a mikroborászatból (amikor pár tíz litereket dédelgetünk) a tervezett üzemméretig kb. kétszer kell a borászat berendezéseit lecserélni. Tíz hektós présben nem lehet 300 kiló szőlőt kipréselni, 1000 literes tartályban nem lehet 100 liter borral bohóckodni.
Ennek az organikus fejlődésnek katalizátora az uniós támogatás. Ha minden feleannyiba kerül, akkor talán (de csak talán) el lehet jutni egy racionális üzemméretig még a csőd előtt. Mert a hazai közeg determinálja a csődöt.
Zolinak igaza lehet abban, hogy egy csomó árucikk árába beleépítették a támogatásokat – másokba meg nem, mert ha pl. megnézem a traktorok, bogyózók, prések külföldi (nem EU) és a magyar árát, nem látok szakadékot. Abban Zolinak igaza van, hogy amikor még lehetett, masszívan túláraztak egy csomó beruházást, és ment a visszaosztás a „kijáróembernek” és/vagy a beruházónak. És abban is igaza van, hogy sokan megalomán birtokközpontokat, föld alatti katedrálisokat építettek maguknak pályázati támogatásból. Ha őszinték akarunk lenni: kizárólag a csarnok-borászatok nem pazarlóak – minden más igen.
Azt meg én teszem hozzá, hogya Balatonnál ezek a „borászati üzemek” vagy „gyümölcsfeldolgozók” javarészt nyaralókká váltak, amint a fenntartási kötelezettség lejárt. Továbbá az öntözési támogatások zöme kizárólag a balatoni nyaralók vízellátását szolgáló fúrt kutak létrehozását eredményezte, mert a legtöbb területet nem lehet öntözni a lejtés vagy a talaj kötöttsége miatt. Az alföldi szőlőket a kvótarendszer volt hivatott felszámolni az első támogatott telepítéseknél. Ehelyett Tokaj döglődik, az Alföldön vidáman termelik a tömegbort a lepárlási támogatásért cserébe. Azaz a támogatások elképesztően rosszul hasznosultak. És itt nem csak NER lovagok voltak a nyerészkedők. Hanem mindenki, akinek volt/van gyomra hozzá. Azaz a puszták népe mínusz Kukorica Jánosok.
Persze, lehet olyan kulcs-teljesítmény mutató rendszert felállítani, ami méri a pályázaton elnyert összeg hasznosulását. Egyik mutató lehet az exportár, ahogy Zoli írja. Az egyik. Mondok gyorsan egy ellenpéldát. Az első évben a szőlőt kézzel kapáltattam. Jöttek az emberek, kapálgattak – milliós nagyságrendben költöttem munkabérre. Aztán vettem egy tőközművelő kultivátort – és ez a költség a töredékére csökkent. Hogyan jelenkezett ez a bor export árában? Sehogy. Már csak azért sem, mert két éves, még nem termő szőlő volt. És a hatékonyságban? Naugye.
Hogy a támogatás helyett jobb a hitel? Ugyan kérem! A mezőgazdaság az a közeg, ahol egészen magas a termelési kockázat. Éppen Zoli szerint átlagosan tíz évből pár jó, a többi közepes és kettő rossz. Elég egy cseppnyi időjárási anomália (három pocsék év egymás után), és a jelzáloghitellel terhelt birtokot viszi a bank. És mivel mindkét hazai nagy bank tulajdonosának erős mezőgazdasági érdekeltségei vannak, ez a konstrukció csak a birtokkoncentrációt erősítené. Soha ne vegyen fel senki hitelt, csak ha arbitrálni tudja a bankot!
Harmadik tézis: a versenyben az erősebb győz.
Úgy tűnik, hogy a történelem során általában mások által pokolba kívánt emberek szereztek érdemeikért birtokot. És nekik volt annyi jövedelmük, hogy kiépítsenek valami maradandó vállalkozást. A feltörekvő picik pedig akkor lehettek sikeresek, ha valami extrát nyújtottak. Esetünkben: olyan bort készítettek, amelyik jobb, mint a nagyobb üzemé.
Az „átlag vállalkozónak” a jelenkorban van arra lehetősége, hogy azt a technológiai különbséget átlépje, amely lehetetlenné teszi számára a gazdaságos működést – megőrizve azt a kis méretet, ami lehetővé teszi a tételekkel való megkülönböztetett gondoskodást. Ha ugyanazokat a főbb technológiai elemeket lehet használni piciben mint nagyban (bogyózás, musttisztítás, kíméletes préselés, hűtött erjesztés, tartályos és hordós érlelés, szűrés, palackozás), akkor kizárólag a hozzáértés, a szőlő minősége és … na jó, talán valami vudu varázslat miatt lesz jobb a bor, mint a szomszédos borászati nagyüzemben. Ezeknek a technológiai különbségeknek a kiegyenlítésére való az uniós támogatások rendszere. Azért, hogy a tőkeerő ne lehetetlenítse el a piacra lépést és a gazdaságos piaci méret elérését.
Ha a pénzzel kitömött borász ostoba rongyrázó beruházásra költi a támogatást, akkor az nem jelenik meg a bor árában. Soha, sehogy. Azt pedig végképp tévedés feltételezni, hogy a pályázatból visszaosztott pénzt arra fordítaná a beruházó, hogy az az évi borát olcsóbban adja. Ha ilyesmi történik, akkor a dömpingárat az eladatlan készletek miatti félelem szüli, semmi más - ezt Keynes bácsi is megmondta. Ha jobb a borunk, mint a szomszédé és van fizetőképes kereslet – akkor nincs probléma. Ha nem jobb – na akkor baj van. Mert akkor harangoztak annak a feltevésünknek, hogy a kicsi és gondoskodó borászatban jobb bort lehet készíteni, mint a nagyban. Akkor jön az árverseny - és az a rész, hogy a nagy hal megeszi a kis halat. És ez ellen hiába ágálunk azzal, hogy de hát a másik erkölcstelenül szerezte / fejlesztette a borászatát. Kb. annyira komoly érv ez, mint amikor valaki azért vödrözi a mustot, mert kiérzi a borból a szivattyú ízét.
Amit ilyenkor tenni lehet, azt úgy hívják: vertikális integráció. Olyan bolthálózat létrehozása, ahol az „erkölcsösen” (vagy éppen biodinamikusan, vércsoport-azonosan, stb.) termelt borok találhatók meg. Egy olyan üzenettel, amit lehet marketingelni. Azt mondjuk nem érzem, hogy a „Mi nem NERtársak vagyunk” mennyire erős szlogen – de végül is a Fradi sört sem az Újpest drukkerek veszik. Esetleg nem ezt a szlogent kellene a zászlóra hímezni, hanem azt, hogy „Itt finom borokat lehet venni közvetlenül a termelőktől”. Más szavakkal: létre kell hozni egy fogyasztási szövetkezeti hálózatot. Nem ez lenne az első. Érdemes elolvasni, hogy milyen gazdasági helyzetre adott válaszként jött létre a Hangya, és elcsodálkozni azon, hogy mennyire sikeres volt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
