A film közepén egészen durva párhuzamot láttam kis falunk, Dörgicse, és a filmbéli kisváros halála között. Ami Amerikában a palagáz, az idehaza a Balaton. A magyar falvak elsorvasztása a kommunista rezsim agyszüleménye volt. Először a beszolgáltatási rendszer, majd a TSZ-ek szervezése, azután a kis falvakra kiadott építési tilalom ütött sebet ezeken a kis közösségeken. A falvakból megindult az elvándorlás, a helyben maradók megöregedtek, gyerek alig született. Azok a települések, amelyekben ma divat lett házat venni, skanzenekké válnak: az 1800-as években épült, felújított parasztházak csak nyaranta lakottak, télen a falu kihalt.

A végső pusztulást most hozzák a falura az újgazdagok. A könnyen jött milliók őrült árfelhajtást hoztak a falvakban, a helybélieknek pedig könnyen elmegy az eszük. A korábban hivatkozott filmben van egy fickó, aki annyira elhiszi, hogy ő lett Jockey Eving, mert a párholdas birtokán megengedte a kitermelést, hogy a szerződés aláírása után azonnal vesz magának egy Porschét. Rajta kívül mindenki másnak teljesen világos, hogy ebből az üzletből nem lehet ilyen hozamra számítani. Ez volt a film egyik legerősebb jelenete, ahogy a felvásárló arcán ott ül a hitetlenkedés, ahogy azt kérdezi magától: hogy lehet valaki ekkora marha?

A Dörgicsei szóbeszédből eljutnak hozzám a hírek. Először el sem akartam hinni amit mondanak, utána néztem a ingatlanos honlapokon, és tényleg: vannak olyan barmok, akik számítógépen megrajzolt épületeket kínálnak a falu külterületén, több százmilliós áron. Suttyóbarokk épületek állnak eladhatatlanul a semmi közepén, egyik éppen a szomszédom, a hajdan egymillió eurósnak hitt területről az évek alatt szépen kiderült, hogy harmadáért se kell senkinek. Garázsból kialakított nappalival “igényes” nyaralók néznek a tóra, és várják a palimadarat, akinek van majd’ száz milliója.

És persze a jámbor helybélieknek sem kell messze menni az instant agyhalálért. Gyerekkorom óta árult kőhalom a telekár dupláján eladó - kibír még 40 évet ugyanannál a tulajdonosnál ezen az áron. Kádár kocka a nyolcvanas évekből a bolondnak is megér 50 misit a főút mellett - simán meg lehet szokni az áthaladó forgalom zaját (a teljes átépítés után). Hiába, sokan finanszírozzák az életüket az örökölt földek, házak eladogatásával, és sokan hiszik azt, hogy most aztán minden szarral meg lehet csinálni a nagy dobást. Az igazán nagy baj az, hogy a fiataloknak (ha van egyáltalán, aki nem a városba költözne) ezt az árat kellene megfizetnie egy telekért - közhely, hogy erre nem képesek.

Hitetlenkedve nézem, ahogy mindenki beleáll az ingatlanbuborék fújásába. Legalább egyszer végig kellene gondolnia annak, aki házat venne vidéken, hogy mégis mi a búbánatot akar kezdeni vele. Ha nem ott szeretne lakni, vagy nincs épkézláb üzleti terve, vagy akkor annak előbb-utóbb kiábrándulás lesz a vége. A kiábrándulás pedig eladási szándékot és az őrület határát súroló ingatlanhirdetéseket szül: mivel viszonylag kevés milliomos elmeháborodott akar drágán 40 négyzetméteres elhanyagolt borospincét vagy 1600 négyzetméteres térdig érő falazatot venni vidéken, ugyanazokat a hirdetéseket látni évek óta.

Általában van ötletem arra, hogy egyik vagy másik problémát hogyan lehetne megoldani. Most viszont semmi nem jut eszembe, amivel a skanzenesedést meg lehetne állítani.

Eredeti post: https://www.facebook.com/notes/843826099694711/