Amikor megvettem a szőlőt, magam sem tudtam, mekkora feladatot vállalok magamra. Gondoltam kellemesen lebarnulok munka közben, lesz borom amit megmutogathatok a cimboráknak, a szüretkor pedig csapunk egy vidám tivornyát. Aztán az első sokk akkor ért, amikor a munkám Prágába szólított: a nyár közepén, amikor le tudtam menni a birtokra, a vesszők a földig hajlottak, és mindent elborított a lisztharmat. Beálltam dolgozni, de erőnlét, tudás és tapasztalat nélkül iszonyat lassan ment a munka: két nap alatt a negyedét se tudtam elvégezni. Anyu akkor látta először a szőlőt, beállt segíteni, de a termesztési rendszer (magas kordon) neki is új volt, azonkívül vasárnap este haza kellett mennie, akkoriban még nyugdíjasként dolgozott. Kedden jött a telefon: szerdán menjek érte Füredre, a tizes busszal érkezik. Szabadságot vett ki, kedden megfőzte az egész hétre szóló kaját, és azzal jött meg szerdán: onnantól együtt nyüstöltük a szőlőt amíg kész nem lett.
Mai eszemmel mindent másként csinálnék (először fél nap alatt lenyírnám a túlburjánzó vesszőket, aztán megpermetezném, és csak aztán látnék újra a zöldmunkáknak, ha elmúlt a munkavédelmi várakozási idő) - de akkor ennyire tellett.
Aztán anyu munkahelye megszűnt, ő pedig nyaranta leköltözik Dörgicsére, a könnyebb munkákat megcsinálja (befűzés, amíg nem túl magas a szőlő), ha "jó esete van" akkor meg is kapál - és tartja a frontot, ami mindennél fontosabb. Télen együtt járunk bor fejteni: ilynekor az út alatt megbeszéljük a teendőket, a családi dolgokat - és közben elfogy a munka is. Néha heroikus dolgoknak is nekifogunk (pl. a gyümölcsös telepítéséhez), de szerencsére, mielőtt megszakadnánk, eszébe jut, hogy a falu végen talán tudok napszámost fogadni. Szóval ő lett a birtok intézője, aki fűkaszáláshoz napszámost fogad, az asztalra írt utasítások alapján megpermetezteti a szőlőt (ő keveri a mérget), és terülj-terülj asztalkámmal fogad, ha lemegyek valamit megcsinálni - és persze ajnározza az unokákat, amíg apa a másik vágóban permetez.
Idill ez a javából, amilyen durva élete volt, megszolgálta ezt az öregkort. Persze ez az a pont, amikor a Sorsnak bele kell szarnia a ventillátorba: kora tavasszal rettegett kórt diagnosztizáltak nála. A prioritások azonnal megváltoztak: odaköltözött hozzánk, és - életében elöször - mi viseltük gondját. Műtét, lábadozás, rettegés a szövettani vizsgálattól. Anyu - ugyancsak életében elöször -értelmes lábadozást produkált, nem erőltette magát, fokozatosan vette fel a terhelést, gyűjtötte az erőt a brutális terápiára. Mindez a múlt hét közepén gyökeresen megváltozott: az orvosok szerint gyógyult, nincs szükség további kezelésre. Azóta nem lehet bírni vele, annyira menne már a veteményeskertjébe kapálni, a ház körüli dolgokat intézni (Tejóisten mi lehet ott!), hogy képtelenség lefogni. Kaptunk haladékot - és én is újra megbékéltem a Teremtővel.
Ez a nyár így kezdődött. Most azonban újra belecsapunk a lecsóba: kedden lemegyünk, és megkíséreljük átoltani a szőlőt a korábbi terveknek megfelelően. Ha a technika engedi, akkor már hét közben lesz erről bejegyzés.
