.jpg) | Gyerekkori képeim egyikén nagyapám borospincéje előtt ülök egy kőrakáson, és unokatestvérem tölt nekem egy hébérből bort. |
Amióta az eszemet tudom, mindig kaptam bort, amikor a felnőttek is ittak. Külön pohárba, egy fél ujjnyit, soha nem többet, de mindig töltöttek nekem is. Ez a kép akkor készült, amikor az unokatestvérem már szívhatott bort a hordóból a féltve őrzött hébérrel, már rá merték bízni, hogy nem töri el, és nem csöpögteti ki a bort sem, nekem, a kisfiúnak meg már jár a bor, hiszen tudok ülni és poharat tartani.
Nagyapámnak Agyaglikon volt szőlője, amikor én éltem. Korábban neki is volt Beccén is, volt Agyaglikon is, ahová épített magának pincét, és Beccéről átszekerezték a szőlőt. Aztán jött a téeszesítés, és a beccei szőlőt be kellett adni a közösbe, különben veszett volna az agyagliki pince. Így a rosszabb fekvésű területen maradt csak szőlő, ahol kemény, savas bor készült. Ebben a szőlőben játszottam kisgyerekként, majd fokozatosan bevontak a munkába: jött a kötözés, a tetővágás, a puttonyozás és a pincemunkák. Azóta is gyerekkori emlékek jönnek elő, ha belépek egy pincébe, és megcsap a pincepenész, a fahordók, a bor, a kén semmivel össze nem téveszthető szag-elegye, gyerekkori íz van a számban, amikor bort kóstolok, és amikor készítem, azt az ízt akarom elérni a saját boromban, amit akkor éreztem.
Azóta eltelt vagy harminc év, egy emberöltő.
Az agyagliki pincét három lány örökölte, a szőlőt egyre kevesebbet művelték, majd részben kivágták, részben magára hagyták, végül közös megegyezéssel eladták. Az új tulajdonos jó befektetést látott benne a az EU csatlakozást megelőző néhány hónapban, de nem vált be a számítása: nem szöktek egekbe a termőterület árak. A pincét hagyta leromlani, majd a rendszeresen érkező fosztogatók fel is törték. A szőlő az enyészeté, lassan a pincével együtt teljesen benövi a gaz, visszaveszi területét az egykori erdő.
 |
| Így nézett ki a pince 2004-ben |
Mára a pincét is, és az egykor olyan katonás rendben tartott szőlőt is benőtte a gaz.
 |  |
A hordók még azóta is ott állnak, ahogy utoljára lefejtették belőlük a bort, a tunk a falnak támasztva várja a soha el nem jövő következő szüretetet, ahol majd a cementkád alá gördítik, amelybe egykori tulajdonosának, Berta Sándornak a monogrammja (középen tükrözve!) és a készítés éve lett belekarcolva.
 |  |
A kisfiamat lefényképeztem ott, ahol harmincegynehány évvel ezelőtt a fotó készült rólam, legyen róla is egy képem a nagyapám pincéje előtt, mielőtt összedől.
 |
| A fiam a nagyapám pincéjénél |
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
