Furcsán megváltozott a szüret mostanában. Amikor elkezdtem a hobbiborászkodást, összesen két szüretem volt, egy muskotályos és egy olaszrizling. A szüretekre néztük a szép napos hétvégéket, a szőlő csak érett, és amikor eljött a szüret ideje, a család, a barátok, és mindenki összejött, szedtük a szőlőt, és valami elképesztő lassan, roppant fáradtságos munkával kipréseltünk összesen 2-800 liter mustot. Mivel gyakorlatlan voltam, ámde eltökélt a régi technológia felhasználására, úgy működtem, mint az őseim: ami kerek volt, azt megemeltük, ami szögletes, azt gurítottuk. A szüretek késő estig tartottak (igaz, akkor még tényleg ősszel volt a szüret), és másnap is préseltem és utána anyukám vezényletével elmosogattunk mindent. A prés fái közül egy késsel piszkáltuk ki a magokat, és mosogatóronggyal mosogattuk az edényeket, a prés alkatrészeit. Egy-egy szüret után végem volt, mint a Twin Peaks-nek.
Az elmúlt tizenegynehány évben előbb Krisztián vált oszlopos csapattaggá, akivel elvitettük az összes edényt, aki magasnyomású mosóval elmosta őket a faluban, és szépen megszárogatva visszahozott mindent. Változott a technológia: egy 300 literes Vasslin prést vettem, amivel (amíg működött) gyorsan ment a munka. A készített borok stílusa még így is erőteljesen a paraszti borok felé hajlott, sűrű anyagot hordóban erjesztettem, és volt egy-két olyan bor, amit ma is jóízűen innék meg. De a szüret még mindig elsősorban a családé és a haveroké volt. Annyira, hogy könnyebbé váló munka miatt felszabaduló időt is a kajálásra, bulizásra szántuk. Ekkor a mikro-tételek nehezítették a munkát: sok apró szőlő, egészen kis mennyiségben, amelyekkel szinte lehetetlen volt bánni.
És szép lassan termőre fordul a szőlőnk, már komoly mennyiségekről beszélünk. Krisztián napszámos csapatot alakított ki - a szüreteknél is az ő szakértelmükre támaszkodunk. Olyan szőlőt szednek, amilyet mondunk nekik, felismerik és benne hagyják az aszút, kiválogatják a rothadó szemeket - ahogy a nagykönyvben meg van írva. A pincetechnológia sokat változott: a zagyszivattyús zúzó bogyózó egyből a tankprésbe üríti a termést, amit kíméletesen, felfúvóvó ballonnal préselünk ki, max. 1 bar nyomáson. Az ülepítést automata hűtő segíti, az erjesztés tartályban, hűtve történik, és csak ezután jön a hordós érlelés. Az egészet János vezényli, aki az igazi profik nyugalmával intézi a pincemunkákat. Persze néha én is belekontárkodok a munkába - ilyenkor nyitva hagyom az ülepítő tartály csapját, vagy kicsúszik az őrizetemre bízott tömlő a tartályból. Nagyon megváltoztak a mennyiségek is: mostmár az új gépekkel tart estig a feldolgozás. Másnap már a vizet hozzuk a pincéhez, és ott mosogatjuk el - az egyébként jobbára acélból készült berendezéseket.
És azt vettem észre - hogy hoppá, eltűnt az élményszüret. Amikor a gépészkedni szerető cimborák traktort vezettek, a romantikázni vágyók máglyán égő budiajtót fényképeztek, a gyerekek a gatyájukon csúszdáztak a pincetetőről. Persze covid-19, senkit nem akarok megfertőzni - de hazudni sem akarok magamnak, ez már egy ipar. Itt a szüret már nem hétvégére esik, hanem az érés időpontjára, meg persze a napszámosok rendelkezésére állására hangolva. Tökéletesen megértem, miért alakult ki a szüreti bál intézménye. Miután mindenki megvolt a munkával, és nem kellett idegeskedni a rothadás, a nap hiánya, a seregélyek és a többi átok miatt - akkor lehetett nyugodtan bulizni. És akkor marad idő a traktálásra, a beszélgetésre, sőt, akár a traktorvezetésre vagy a csúszdázásra is.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.