Télen időről-időre meglátogatjuk a birtokot, megnézem, hogy az acéltartályok fedelének tömlője megfelelő nyomással zár-e, megkóstolom (kiköpve!!!) a bort, ellenőrzöm a pince hőmérsékletét, és megnézem a szőlőt is, már ha nem süllyedek el benne. Ezalatt anyu meglocsolja az átteltetett muskátlikat a háznál, és szomszédol egyet. Igazán idilli a dolog amíg ...
.jpg) |
| Vadkár |
... amíg észre nem veszem, hogy a vaddisznó(k) az összes felcsirkézett oltványt kitúrták. Jönnek a mínusz fokok éjszakára, ott állnak az oltványok védtelenül, ráadásul jónéhány el is törött, ahogy rálépett a vad. Ilyenkor ki van kapcsolva a villanypásztor, amúgy sem tudom elképzelni, hogy mi a fészkes fenét keresett a vaddisznó az oltványok tövében.
Sötét bosszútervek érlelődnek bennem, inni akarok a véréből, pörköltként az asztalon látni. Aztán felhívom Krisztiánt, aki megigéri, hogy holnap visszakapálja a csirkéket. A beszélgetés alatt elillan a mérgem, a vaddisznó is itt él, része a természetnek, megleszünk egymás mellett. Amit kitaposott, tavasszal kipótolom, ott egye meg a fene.
A pincében kellemes meglepetés vár, a bornak lett aromája. Vajon honnan? Kioldódott az acéltartályból? Hol volt eddig? A belső pince ajtaját résnyire nyitva hagyom, hadd hűljenek le a tartályok, ez segíti a borkő kiválását. Sok bosszúság árán, de alakulnak a dolgok.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
