Két könyvet is kaptam karácsonyra boros témában, az egyik Máté Ferenctől a Bor, mámor, Toszkána, a másik Jásdi Istvántól a Szernád a szőlőben.
Én nagyon szeretem a sikertörténetekről szóló életrajzi könyveket. Kamaszkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak Akio Morita: Made in Japan, David Ogilvy: A reklámról, Lee Iacocca: Egy menedzser élete, amely könyvek közös jellemzője, hogy a főszereplők hogyan építenek fel (építenek újra) egy meghatározó vállalatot. A könyvekben általában elmesélik, hogy milyen szabályok szerint próbálnak döntéseket hozni, és melyek voltak azok a fordulópontok életükben, amelyben ezen szabályok alapján sikerült olyan döntést hozniuk, amely a sikerhez vezette őket. Önéletrajzi regény borosgazdától? Köszi Jézuska!
A Karácsonyra kapott könyvek közül Máté Ferenc könyve mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. A szerző Olaszország szerelmese (amit könnyen meg tudok érteni). Montalcinoban vásárolt magának egy birtokot, egy régi rommal, amelyet az értékek megőrzésével felújítanak, és a terület egy részére szőlőt telepítenek, és azóta is csúcsborokat termelnek rajta. Olvasmányos, majdnem letehetetlen könyvről van szó, egyetlen, de annál durvább élményromoló dologgal: a szerző pénzhez való viszonyával. Többször olvashatunk siránkozást a lefogyott bankszámlákról, a csődbe vivő építkezésről - de azért könnyedén sikerül megvenni egy 70 holdas birtokot, felépíteni egy kastélyt, berendezni a legmodernebb, néhol egyedi gyártású borászati berendezésekkel, hordókkal, olyan méretű tereprendezést végrehajtani, hogy a Maginot-vonal építékezési gyermeki homokozásnak tűnnek ehez képest - miközben az építkezés fáradalmait hajókirándulásokon és síutakon piheni ki a csőd felé robogó író. A világ többi részén érdekes lehet az állandóan siránkozó kisvállalkozó - de ha az ember csak ilyeneket lát maga körül, akkor kicsit unalmas.
Jásdi István könyvének első fejezete egy az egyben a fenti életérzésnek a másolata: lepukkant püspöki nyaraló meglátása, megvásárlása, siránkozás azon, hogy ez mennyibe kerül, modern gépsor beszerzése, borkészítés. A szerzőnek nincs generációkon átnyúló kötődése a földhöz, a szőlőhöz, ezért a kastély tulajdonosainak történetét követi nyomon telekkönyvi kivonatok és Lichtneckert András könyve alapján. Az írás történeti részei meglepően emlékeztetnek a Szabad Föld / Kincses kalendárium típusú kiadványok "azokról a régi, szép időkről" szóló írásaira, amelyek a nyolc elemit végzett téesz dolgozók kultúra-éhségét elégítették ki, jobbára paraszti gazdaságot soha nem látott újságírók tollából. Ez a csöpögős, ostobán parasztromantikus szál keveredik a szőlő vegetációs periódusaiban elvégzendő munkák leírásával. Ha arról akarunk információt szerezni, hogyan is éltek a parasztok a századelőn, érdemes Illyés Gyula: Puszták népe c. könyvét forgatni, abban garantáltan nem találhatók afféle bornírt marhaságok, hogy a parasztnak nem kellett költenie semmire, csak vegyszerre, az öregeknek meg még arra se, mert mindent megtermeltek maguknak. Ez a könyv vaskos mellényúlás volt (én kértem), az első jelentkezőnek továbbajándékozom.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.