Fogalmunk sincs arról, hogy milyen éghajlati változások várhatók a Kárpát-medencében. Az azonban biztos, hogy az idei év az nagyon hasonlított gyerekkorom nyaraira. Amikor nem volt evidencia, hogy bármelyik napon lehet fürödni a Balatonban májustól októberig, mert tűzni fog a nap és a tó pocsolyaszerűen meleg lesz. Ebben az évben láttunk felhőket és esett az eső. Most értettem meg, hogy miért tolódott a balaton-felvidéki szőlészkedés a fehérborok irányába. Mert idén minden fehér szőlőből csodálatos mustot tudtunk szüretelni. A vörösborok viszont (leszámítva talán a korai fajtákat) színehagyottak lettek. Idén ismét megéltük a bio-borászat csodáját, azok a kartársak, akik július elején 50-70% körüli termésveszteségről számoltak be, a további csapadék ellenére csodás javulást tapasztaltak, így végül mindössze 30% körüli veszteséggel megúszták az évet. Nem is értem, miért nincs több búcsújáró kegyhely Magyarországon.
Az idei év volt az, amikor rájöttem arra, hogy mennyire fontos a küvé készítés – és itt elsősorban az egyfajta szőlőből készült küvékre gondolok. Idén készítettem egy furmint házasítást (ez az idei Virtus), amelynek egyik fele meszes-agyagos talajról érkezett a becce dűlőből (amelyik közel van a Balatonhoz, nagyon meleg, nagyon sok napfényt kap) míg a másik fele egy bazalttörmelékes talajról jött a kútfői dűlőből, amelyik távolabb van a tótól, hűvösebb helyen. A két must tökéletes keveréket alkotott: a sárga és az őszibarack ízkavalkádját, csodás savakkal (ami az idei évet jellemezte). Az első kóstolók után nagyjából a teljes wachaui régió felkötheti a gatyáját: csilingelő (de nem túlzó) savak mellett tükörtiszta gyümölcsízek vannak jelen a borban.
Az Örökség viszont úgy döntött, hogy csatlakozik a natúrbor-forradalomhoz: már az ülepítés alatt beerjedt. Gyorsan fahordóba tettem, és vártam, hogy mi történik. Egészen december elejéig minden szörnyű stáción átment a bor, végül az erjedés végén a vadélesztőre ráoltottam egy talajjegyeket előtérbe hozó élesztővel. Mostanára mintha kiigazodott volna a bor és meglepően vállalhatónak tűnik. A siker kulcsa a battonálás volt, a finomseprős kevergetés sokat segített. Lassan itt az első fejtés ideje, a többit meglátjuk.
A másik fajtaházasítás három juhfarkból készült. Ebből kettő Beccéről származik – eltérő művelési módról: az egyik részét Guyot, a másikat (az idősebbet) rövidcsapos tőkék teremték. A két szüret között volt egy hónap(!) eltérés: ennyivel előbb érett a Guyot. A küvé harmadik részét a Halom hegy vörösagyasos sávjában található juhfarkról szedtük (ez elég kevesett termett, mert ezt a részt nem sikerült megvédenünk). A mustot két részre osztottam: egyik részét hordóban erjesztettem Terra élesztővel, ami a talaj ízeit hivatott visszaadni, a másik része eltérő hőmérsékleten hűtve erjedt Klosterneuburgi élesztővel illetve a Fredo erjesztővel (külön-külön), majd ezeket házasítottam. Maradjunk annyiban: ez se lesz rossz, ha így halad tovább.
Végre termést hozott a szerémi zöld. Már a szőlő kóstolásakor éreztem, hogy ebből valami fantasztikus bor készülhet, mert elképesztően finom íze volt a bogyóknak. Sajnos a szőlőoltványok úgy kerültek hozzám, hogy az oltványoknak csak egy része szerémi, a többi valami kocsisbor-alapanyag, illetve kadarka (ami viszont nagyon szépen teljesít, leszámítva a tényt, hogy mondjuk hetente kell szüretelni, mert hírből sem ismeri az egy színben érés fogalmát). Ráadásul valami hússzínű fajta is van közte, ami étkezési szőlőnek egyébként kiváló. Végre van finom vino verde a pincémben, nem, nem ostoba technológiai kesernyésség, hanem az igazán finom “zöld bor” ízű újbor. Lehet, hogy ez a fajta elbírt volna egy cseppel több napsütést (a koncentráció miatt) – de ne legyünk telhetetlenek. Ha minden első kísérlet így sikerült volna, valószínűleg még mindig az első csajommal élnék. Régen a rizlingszilváni tudhatta ezt a zöldes ízt (amit a szerémi zöld, nem az első csajom).
A fehér góhér is termett, amelyiknek azért hiányzott a napsütéses július vége-augusztus eleje. Teljesérésben, kirobbanó formában szüreteltem, és a tisztított must nagyon szép volt – a bor kissé könnyed lett az ízlésemnek, de nagyon nem kell eldugni azért a vendégek elől. Jövőre talán már két vágóban is terem, ebből szívesen termelek többet. Itt is rövidcsap-félszálvessző kombóval fogunk termelni, ez idén nagyon bejött.
Ami netto csólódás, az az idei Szabotázs. Már a szénsavas maceráció végén látszott, hogy semmi, de semmi színe nincs a kékszőlőknek, a bogyóba ugyanis nem oldódtak be a színanyagok. Az idei házasítás a merlot lett volna (szerintem vicces minden évben mást adni a kékfrankoshoz), de még az is csak pirosas volt (merlot=feketerigó!), a kékfrankos színanyagai pedig nagyon gyengék voltak. A rozé is hókadt, lazacszínű lett, a kékfrankos vörösbor is inkább könnyed, kevesebb testességet tartalmazó borrá vált. Egyáltalán nem rossz, de a klasszikus Bestia brutalitásától távol áll. Ezzel együtt nekem nagyon tetszik, hogy ennyire évjáratosak a boraim.
A vadfekete és a “vendégművész” néró idén sokkal vékonyabb lett, mint tavaly – és pocsék ejedés utáni íz után annyira feljavult a hordóban mindkét bor, hogy ízre össze lehetne keverni az előző évi tételekkel. Szóval most van vékony és testes kiadás mindkét borból, egyszerre fogom palackozni őket, és fogalmam sincs, hogy hol fogok tárolni ennyi palackot. E helyról szólítom fel tehát a tisztelt nagyérdeműt, hogy jöjjenek, és vásárolják meg mindet! Boldog Új Évet mindekinek!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
