Örökség

Most, hogy anyu nincs többé, kénytelen vagyok számba venni az örökségemet. Na nem a dologi javakat, mert azok nem érdekelnek. Az igazi örökségemre gondolok, arra, amit a családomtól kaptam a neveltetésemmel, a viselkedésmintákkal, és aminek elsődleges közvetítője anyu volt.

 

A dörgicsei temetőbe vezető út

 

Nekem nagyon jó gyerekkorom volt, amiben döntő szerepe volt egy bizonyos Cirmos nevű tehénnek. Cirmos anyu gyerekkori rémálma volt, egy öklelős magyartarka, amit iskola után (később iskola helyett) kellett legeltetnie az árokparton. Tízéves kislányként képtelen volt egy tehenet megfékezni, ha az eső előtti nyomott időben nekivadultak a böglyök, és a meggyötört tehén belevetette magát az erdő sűrűjébe. A tehén rohant, amíg a gallyak le nem söpörték róla a kínzó rovarokat, anyu pedig kétségbeesetten kereste a rábízott tehenet a erdőben, rettegve a büntetéstől. Felnőttként is sokszor álmodott Cirmossal - és csak keserűséggel a szavaiban tudott visszaemlékezni a gyerekkorára. Éppen ezért mindent megtett azért, hogy nekem ne kelljen nélkülözni semmit. Ezt persze a paraszti nincstelenséghez képest kellett érteni, mert mi prolik voltunk, de nem a szó lesújtó, lumpen értelmében, hanem a Kádár kor klasszikus munkásosztályának tagjai, akiknek volt hol lakni, minden nap jutott étel, és volt mit felvenni. Anyu nagyon értett ahoz, hogyan kell beosztani a keveset, soha nem éreztem úgy, hogy ne lenne meg mindenem.

 

A nyarakat Dörgicsén töltöttem, a nagymamámnál. Egyetlen embert ismertem ezen a földön, aki keményebb asszony volt anyukámnál, és az a nagymamám volt. Egy igazi parasztasszony, aki még 89 éves korában is szinte mindent megtermelt magának - igaz, akkor már nem volt búzaföldünk és üres volt az istálló és a disznóól is. Gyerekkoromtól kezdődően végigkísérte az életemet a kétkezi munka. Amint akkora lettem, mint egy szőlőkaró, a nagymamámmal kimentünk a hegyre, kötöztük a szőlőt és vágtuk a tetejét. Ő két sort vitt, én egyet, és a végén még ő segített ki. Minden este megöntöztük a konyhakertet (néha a káposztáskertet is), ahová én hordtam a vizet két vödörrel az utcai kútról - a házban ugyanis víz sem volt. Az állatok etetése vidám móka volt, szedtem csalánt az árokparton, toporral (ami egy széles fejű balta) összevágtam, és ezt darával keverten adtam a ludaknak. (És közben rengeteget tanultam, pl. értem az állatok gesztusnyelvét. Nem, nem képzelem magam egy suttogónak, de pl. el tudom mondani, hogy hogyan fog reagálni egy gúnár, amikor az ember feléjük indul.) Első keresetemet hét éves koromban, a helyi termelőszövetkezetben kaptam - borítékban, fizetési szallaggal! - a broileristállóban a nyugdíjasok és a gyerekek segítettek a vágósúlyba került csirkék tehereutóra rakásában. Amikor kamasz lettem, telente levonatoztam a mamámhoz, és annyi fát vágtam neki, amennyit csak tudtam, hogy legyen tüzelője. Ekkor már több terhet elbírtam, így a szüreten én puttonyoztam, és daráltam a szőlőt egy nagy, kézi darálóval. Ezt az egészet nem is munkának fogtam fel: ez volt a mindennapi lét. A véremmé vált, hogy valamit mindig tenni kell: ez hajt előre, ez visz bele újabb és újabb feladatokba.

 

Nálunk a munka mindig teljes erőbedobással történt. A "félgőzzel" fogalom ismeretlen volt a család számára. A szegénység megakadályozta a gépesítést, ezért mi mindent erőből csináltunk: ha nem volt pénz aratáshoz kötélre, akkor kimentünk az árokpartra sást szedni, és abból fontunk kötelet. Dörgicsén mindent azonnal kellett megcsinálni. Ennek leginkább a parasztok időjárástól való félelme volt az oka: "most jó az idő, most kell befejezni. Majd akkor pihenünk, ha rossz lesz az idő". Ezt egyébként Anyu is útálta, mindig megemlegette, hogy hogyan hajtotta a családot a nagyanyám. Persze amikor a feleségemmel lementünk nyaralni azzal a tervvel, hogy majd időközben a tetővágást is megcsináljuk, hajnali fél ötkor megjelent Anyu feje az ajtóban, és suttogó hangon beüvöltött a szobába: "Sanyi! Munka van! Gyere! Most csináljuk, amíg nincs meleg!" És dolgoztunk addig, amíg a feleségem ránk nem telefonált este fél kilenckor. Anyu zsörtölődött egy kicsit: "ilyenkor kilencig van világos", de végül meghagytuk a maradék két sort másnapra.

 

Mindehez elképesztő akaratra - és helyenként buta paraszti konokságra volt szükség. Ez a konokság azonban nem volt mindig előremutató. Anyu jó tanuló volt az iskolában de a nagymamám nem engedte továbbtanulni. A tanító hiába jött a házhoz, kérlelte a nagyanyámat, hogy hagyja tanulni a lányát, dédapám hiába mondta, hogy kifizeti a tanulmányait, a mamám nem egyezett bele. Fontosabb volt, hogy a lánya a teheneket őrizze az árokparton. Anyukám megtanulta a leckét. Akkor fogadta meg magában, hogy ha lesznek gyerekei, nem zárja el őket a tudástól. És szinte mániákusan vásárolta nekem, egy szem gyerekének a könyveket. Minden ünnepre kaptam 4-5 könyvet, néha többet. És addig nyüstölt, amíg gimnáziumba, majd egyetemre mentem. Így visszagondolva a múltra, nagyon örülök annak, hogy az egyetemet meglehetősen jó eredménnyel végeztem el, ami kimondhatatlan örömet szerzett neki. A diplomaosztómon a nyakamba borult, és sírt megállíthatatlanul: valóra váltottam az egyik gyerekkori álmát.

 

Ahogy felnőttem, fokozatosan értettem meg, láttam át, hogy anyu az egész életét arra tette fel, hogy nekem jobb legyen. Nem tudom, hogy tudta-e, de abban egészen biztos vagyok, hogy érezte, hogy nem elég, ha biztosítja nekem az életkezdéshez szükséges javakat. Nem elég, ha vesz nekem egy lakást, mire elvégzem az egyetemet, azt is el kellett érnie, hogy saját erőmből is képes legyek gyarapodni. Nem mindegy, hogy az ember honnan rugaszkodik el, de az sem, hogy mekkorát bír ugrani. A diplomaosztóm után tartott ebéd pohárköszöntőjén azt mondtam, hogy ezt a diplomát hetven százalékban anyu szerezte, én csak a vizsgákra jártam be. Valahányszor erre gondolok, elképeszt ez a fajta eltökéltség, céltudatosság, ahogyan egy paraszt gyári munkássá lett lánya értelmiségivé teszi a fiát. Hitt a tudás erejében, és örülök annak, hogy látta beigazolódni az elméletét: látta, ahogy a tudás pénzzé válik a kezemben.

 

Anyu megalkuvást nem tűrően volt maximalista. Nálunk csak a legjobb volt elég jó. Egyszer egy országos tudományos diákköri versenyről mentem haza, és éppen mosás közben találtam.

- Szia anya, megjöttem!

- Szia! Na, hányadik lettél? - fordult felém.

- Második.

Anyu csalódottan visszafordul a mosáshoz.

- De hülye vagy, fiam!

- Na de aki első lett, annak a konzulense volt a zsűri elnöke!

- Akkor is! - mondta anyu háta.

Ugyanilyen kérlelhetetlen volt magával szemben is: az állandóan fújó dörgicsei szelek által összetekert hajtásokat úgy kötözte meg, hogy mindegyik függőlegesen fölfelé álljon. És ugyanezt várta el a napszámosoktól is - "mert a kisfiam így szereti". És nem ismert ellentmondást. Emiatt lettem olyan, amilyen vagyok: csak a tökéletesen kivitelezett munkát fogadom el.

 

A dédapám "kisszolgaként" került egy családhoz, miután elveszítette a szüleit. Ez annyit jelentett, hogy koszt-kvártélyért cserébe dolgozott a családnál, akik napszámost neveltek belőle. Semmije nem volt az élete elején, de szorgalmával és munkabírásával mégis minden gyerekének tudott adni egy darab földet az életkezdéshez (amellett, hogy saját háza is volt, ami a háborúban leégett). A nagyszüleim a falu végi cselédház egyik lukába költöztek be házasságkötésük után, ami egy kb. 12 négyzetméteres szobát jelentett, ami egyben a füstös konyha is volt. Kitartó munkájukkal és szorgalmukkal szép sorban megvették a másik két lakást, az egyikből lett a kamra, a másikból az istálló, majd pajtát építettek a házhoz és egy szobát. Két generáció alatt a kisszolga lányából így lett gazdaasszony.

 

Miután a nagyszüleimtől a kommunisták elvették a földet, jószágot, szőlőt, Anyu nővérei Pestre mentek férjhez. A családom megpróbálta anyut, a legkisebb lányt otthon tartani, ő azonban világosan látta a vidéki élet kilátástalanságát: ő is Pestre költözött. Egyedülálló tizenhat éves lányként kezdett dolgozni egy szövőgyárban, három műszakban. Később összeházasodott apámmal, akivel egy csepel-szigeti mosókonyhában költöztek össze, ahol télen olyan hideg volt, hogy ráfagyott a lehelletük a dunyhára, míg tavasszal, a hóolvadáskor bokáig állt a víz. Szorgalmukkal és anyu hihetetlen pénzbeosztási képességével pár év alatt lett saját lakásuk, ami ugyan 48 négyzetméter volt, de olyan sohasem látott dolgok voltak benne, mint fürdőszoba és vízöblítéses vécé, vagy vezetékes gáz. Mire a lakást átvették, már összegyűlt a pénz a bútorra, és még annyi, amiből gyereket lehetett vállalni. Erővel tölt el az a tudat, hogy nemzedékeken át bizonyította a családom: minden helyzetből fel tudunk állni.

 

Anyu gyakran mondta nekem: "Soha ne hagyd, hogy bárki beléd törölje a cipőjét. Mert ha egyszer hagyod, akkor máskor is meg fogja tenni". A család minden generációjáról megvan a történetünk, ahogy kiálltak az érdekeikért, ahogy felrúgtak sérthetetlennek hitt tabukat. A dédapám például a cselédeknek sütött kőkemény pogácsát dobta ki a házból a szabadkéményen át, ami nagy koppanással esett a tűzhelyre, majd onnan a földre. A hangra kijött a gazda, és amikor a többiek elmesélték, hogy mi történt, annyit mondott dédapámnak: "Majd megtudod, büdös, ha a saját valagadon szarsz!". Dédapám évek múltán olyan szőlőt nevelt, olyan bora volt, ami párját ritkította. A gazda később azt mondta, hogy inkább megvette volna azt a darab földet, és parlagon hagyja, mintsem az egykori szolgája ilyen csúfságot csináljon vele (t.i. szebb volt a szőlője, mint egykori gazdájáé). Nagyszüleimnek és anyunak is megvoltak a hasonló csatái, amik mindig ugyanazzal a tanulsággal zárultak: soha ne hagy magad! Ezek a történetek olyan mélyen belém égtek, hogy amikor az egyik tulajdonostársam elkezdett saját zsebre dolgozni, tíz év barátság után szemrebbenés nélkül vágtam ki a közös cégből. Ilyenkor nincs második esély.

 

Az utóbbi nyolc évében anyu végre nagymama lett. Időközben megvásároltam a családtól a nagyszüleim házát, felújítottam, és anyu nyaranta Dörgicsére költözött. Távollétemben intézte a birtok, a ház ügyeit. Ahogy Zotykos mondta: általában a gyerekek idővel eltávolodnak a szüleiktől, de nekünk adomány volt, hogy újra közel hozott egymáshoz bennünket a közös munka. Bár az élete nagy részét városban töltötte, igazi vidéki nagyi lett belőle, akinél ha ott hagytuk Ákost egy hétre, minimálisan 10% tömeggyarapodással kaptuk vissza. Az unokák segítettek neki a kertben matatni, együtt mentek Beccére megszemlélni a birtokot. És ha az ötéves fiam elfáradt, a hetvennégy éves nagymamája a hátán hozta le a hegyről: "Gólya viszi a fiát!" - énekelték közben. Anyu nem csak lélekben nem ment el végleg - hiszen minden, amit kaptam tőle, itt él bennem, és mindent elkövetek azért, hogy a saját gyerekeimre is örökül hagyjam -: a legkisebb unokája, Kata (akit ő nevezett el Gombócnak) pontosan ugyanolyan önfejű, makacs, örökmozgó, medvecsontú, mindent mindenkinél jobban tudó valaki, mint amilyen ő volt. Valahányszor ránézek, őt látom benne.

2013.06.30. 06:27

A bejegyzés trackback címe:

https://szolo.blog.hu/api/trackback/id/tr465319062

Facebook

Utolsó kommentek

A szerző

Pályaelhagyó agrármérnökként vettem egy szőlőt abban a dűlőben, ahol a dédapámnak, nagyapámnak is volt. A családi legendárium szerint a borfelvásárló mindig a dédapámnál kezdte a vásárlást, mert neki volt a faluban a legjobb bora. A név kötelez: a legjobb Balaton-felvidéki bort akarom csinálni.

süti beállítások módosítása