Vannak ellenpólusok is. Ezek az ellenpólusok azért vannak, hogy jobban látszódjanak a jelek. Az élet „bölcseleti fázisában” az ember tudja, hogy ’jin’ nélkül nem érvényesül a ’jan’. Kellenek olyan kereskedők, akik más típusú bort árulnak – mert onnan fogod felismerni azt a kereskedőt, aki neked van szánva. Kellenek azok az emberek, akik a feladott álmaikról beszélnek, mert ez tudatosítja benned, hogy mennyi tennivalód van még az életben. Kellenek a cimbik, akikből semmit nem tudsz kihúzni a borodról egy kóstoláskor, és kell a főnökük, aki ragaszkodik ahhoz, hogy egyik vagy másik fajtádnak ő legyen a kizárólagos forgalmazója. Kellenek azok a borászok, akik temetik a furmintot, mert akkor tudod igazán értékelni azt a vevőt, aki azt mondja a te borodra: „én nem szeretem a furmintot általában – én az ilyen furmintot szeretem”.
A termőre fordulás éve mindig nehéz, főleg ekkora beruházás után. Ilyenkor már nagyon mínuszban van minden, ilyenkor a legsebezhetőbb a gazdaság. Ilyenkor üt legnagyobbat, ha az, aki tavaly még két hónaljmankón jött eléd évtizedekre szóló megállapodást koldulva, és akinek te vérkorrekt módon azt ajánlottad, hogy próbáljuk ki kicsiben az együttműködést, hogy igazolni tudd a minőséget és csak utána szerződjünk - az ma nem emlékszik semmire. Nincs ezzel baj. Ezek csak leckék az elengedéshez.
Az elmúlt években olyan emberek mentek el mellőlem, akiket nélkülözhetetlennek hittem. Aztán - egy vagy több kísérlet után - minden csere után jobb lett a helyzet. Esetenként sokkal jobb. Így megtanultam elengedni azokat, akik elfáradtak a közös munkában, vagy akik nem is igazán velem akartak dolgozni. Persze, a változás idegesítő, de megéri várni az eredményre. Mert lehet ugyanolyan jó vagy jobb képességű munkatársat találni (még a munkaerőpiaci válság közepén is) és bőven megéri a fanyalgót, a munka helyett állandóan ötletelőt, az elveket és célkitűzéseket ötpercenként leváltani kívánót elengedni, és helyettesíteni valakivel, aki hisz abban, amit csinálunk.
Olvastam valahol, hogy kiüresedett kapcsolatok terheit cipeljük magunkkal - és gyakran fel sem mérjük, hogy mennyivel nehezebb ez, mint elengedni azt, akiből hiányzik az elkötelezettség. Ezekben az elválásokban mindig van valami ordas bunkóság (olyan ez, mint egy válás) - egyik vagy másik fél így akarja jelezni, hogy ennek tényleg vége van. Ahogy öregszem, egyre könnyebb ezt is elfogadni. De (és ez nagyon oravecznórás lesz): a kocsin a szélvédő sokkal nagyobb, mint a visszapillantó - amiben ráadásul egyre kisebbek a dolgok, ahogy magunk mögött hagyjuk őket. A magam részéről soha nem akarok többé olyasvalakivel dolgozni, akinek nem csillog a szeme a lelkesedéstől.
Eredeti bejegyzés: https://www.facebook.com/notes/339765533982857/
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
