Emlékek és egyebek

Dörgicse kisgyerek korom óta a természetes vadságot jelenti nekem. Minden bársonyos rétről, vidám baromfiudvarról, susogó lombú fáról, vidáman döngicsélő rovarról kiderült, hogy azok csak a gyermekmesékben léteznek. A valóság sokkal, de sokkal keményebb volt. A réten bogáncsokkal ragadt tele a nadrágom szára, a kódistetüt, galajt órákig szedegettem a zoknimból, a lábam viszketett a csaláncsípéstől, a kakas nekem ugrott, és centi hosszan felhasította a szemhéjamat, a susogó lombú fák alá nem lehetett leheveredni, mert szúrt a gaz és a letöredezett száraz ágak, a döngicsélő rovarok pedig a szememből, számból próbáltak roppant erőszakosan inni, és ha ezt nem hagytam, akkor megcsíptek.

 

A pince

 

Itt a tél is más. Már kamasz voltam, amikor először aludtam Dörgicsén. A szobában nem volt fűtés, a házunk kőből épült. Lehetett olyan kettő-három fok a levegő hőmérséklete, és a konyhából "eresztettünk be meleget" - ami azt jelentette, hogy alvás előtt egy órával kinyitottuk a konyhaajtót. Az ágyba két-három sütőben felforrósított cserepet tettünk rongyokba csavarva, és egy óriási dunyhával takaróztam. Életem egyik legrosszabb éjszakája volt. A cserép iszonyat kemény volt, a dunyha alatt folyt rólam a víz, miközben a fejem majd' lefagyott. Szó mi szó: Dörgicse bitang kemény helyként maradt meg emlékeimben.

 

Ahogy felnőttem, úgy váltak emberléptékűvé a dolgok: a pajta már nem hatalmas, hanem alig férnek el benne a cuccaim, a szőlő nem végeláthatatlan terület, hanem egy normális méretű gazdaság, a tetővágás pedig nem rabszolgamunka, hanem egy vidám feladat - a befűzéssel együtt. Mióta van autónk (gyerekkoromban ilyesmiről álmodni sem lehetett) a távolságok lerövidültek, a kocsiból a pince előtt szállok ki, ha vinni kell vizet, csak bedobom a csomagtartóba, nem húzza a kezem amíg kigyalogolok a hegyre. Dörgicse óhatatlanul modernizálódik, amit én nem bánok, mert bár sok szép emléket őrzök, azért nehéz elfelejteni egy nyáron pókoktól és legyektől hemzsegő, télen jéghideg udvari klotyót, amibe nagyobb esőzések után célszerű volt kukoricacsuhét hordani, ha nem szerette volna az ember, hogy a nyakáig csapjon fel a talajvíztől felhígult fekália.

 

Még kiskölökként két fogadalmat tettem, és mindkettőt betartottam. Az első, hogy ha megnövök, csinálok Dörgicsére egy normális vécét (végül az egész házat újítottam fel), a második, hogy minden stoppost felveszek, ha egyszer lesz kocsim. Ez a stoppos dolog a végtelennek tűnő nyári kutyagolásokból ered, ugyanis a Balatonakali-Dörgicse buszjárat olyan ritka és olyan ostoba időpontokra időzített volt (egyébként ma is ugyanaz a menetrend él), hogy lehetetlen volt ebéd után lejutni a Balatonhoz. Így gyalog kutyagoltam a délutáni forróságban a végeláthatatlan négy kilométernyi távot az olvadt aszfaltcsík mellett a murván, aminek apró darabkái mindig belementek a szandálomba. Néha elhúzott mellettem egy-egy kocsi, pl. az erdészet Zsigulija, amit az erdész új veje vezetett, és aki az autótulajdonosok (az ő esetében: jogosulatlan használók) akkoriban oly jól ismert gőgjével ment el a cingár, poros, tízévesforma srác mellett, aki egy törölközővel a táskájában és a nagymamájától kapott tíz forinttal a zsebében ment a Balcsira fürödni.

 

Azóta van vécé, van kocsim, és van Dörgicse, ami már nem is annyira félelmetes. Egészen addig, amíg a természet meg nem mutatja, hogy ki is az úr a háznál - mint például a múlt heti havazás formájában. A hó miatt kellett elhalasztani a péntekre tervezett utazást, amikor a hegybíróval kellett volna találkoznom, akinek a szőlőtelepítés engedélyezéséhez szükséges papírokat kell leadnom. Keddre jobb időt jósoltak a meteorológusok, és mivel sikerült telefonon új időpontot egyeztetnem a hegybíróval, anyuval lementünk Dörgicsére. Mindenféle apró-cseprő tennivalók elintézése után dél körül értem ki a szőlőhegy aljára, és a feladat roppant egyszerűnek látszott: csak fel kellett mennem a pincéhez. A kezeim tele voltak üres palackokkal, egy flakonnal, nyúlrágás elleni hálóval, pince- és kocsikulccsal. Az utat 15-20 centis hó fedte, amelynek teteje majdnem megtartott, de amint ránehezedtem, beroppant, és megcsúsztam a kemény fedőréteg és a fagyott talaj közötti kásás hórétegen. Előttem csak egy vaddisznó járt ott, hatalmas csülkeinek nyomát szemlélve arra gondoltam, hogy ha találkoznánk, nem sok esélyem lenne elfutni lendületet venni a támadáshoz.

 

A nyomás rendben

 

A pincében pincehőmérséklet volt, azaz olyan 6-9 fok körül lehetett a levegő. A tartályok szelepei szépen zártak, annyira, hogy hozzá sem nyúltam a fedőkhöz. Mivel láttam, hogy a bor túlcsordult az úszó tetőn, sejtem, hogy pezsegnek még a borok. Ennek azonban hamarosan vége lesz: a héten -10 fok körüli éjszakai hőmérsékletet jósol a meteorológia és a pinceajtók nem zárnak olyan jól, hogy megtartsák a benti meleget. Letörölgettem az úszófedők tetejét, behálóztam azt az új telepítésű fát, amire a múltkor nem jutott nyúlvédő háló, töltötem bort a családnak, majd ezzel a húsz kilónyi túlsúllyal visszavergődtem a kocsihoz.

 

Sietnem kellett, mert a hegybírót nem akartam megvárakoztatni. A teepítési papírokat átadtam, bejelentettem a feleségemet a hegyközségbe, pontosítottam a földjeink adatait, kikértem a szőlő és bor származási papírokat. Ezzel végére is értem a teendőimnek, beszélgettem még egy sort egy helybéli borásszal a piaristák által termesztett szőlőfajtákról, majd roppant elégedetten hazaindultam. Az úton azon gondolkoztam, hogy remélem az én gyerekeim is annyira fogják szeretni Dörgicsét, amennyire én megszerettem.

2013.01.23. 23:16

A bejegyzés trackback címe:

https://szolo.blog.hu/api/trackback/id/tr445036570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

exian · http://csabatanya.blogspot.com/ 2013.02.02. 23:58:17

Én is kösz a remek írást. JA és már NEM vagyok GÉMÓVER! :)

Facebook

Utolsó kommentek

A szerző

Pályaelhagyó agrármérnökként vettem egy szőlőt abban a dűlőben, ahol a dédapámnak, nagyapámnak is volt. A családi legendárium szerint a borfelvásárló mindig a dédapámnál kezdte a vásárlást, mert neki volt a faluban a legjobb bora. A név kötelez: a legjobb Balaton-felvidéki bort akarom csinálni.